A kevés kékfestő műhely közül egy Tolnán működik, mely több mint kétszáz éves múltra tekint vissza.
A hagyományos módszerekkel, hagyományos termékeket készítő kézművesek nem tudják – és nem is akarják – felvenni a versenyt a korszerű, nagyüzemi árugyártókkal. Az ősi mesterségek megőrzése, folytatása sok nehézségbe ütközik. Van fizetőképes kereslet, van igényes vásárlói kör, de főként tőlünk nyugatra. Van lelkes ifjúság, van, aki szívesen átvenné a szülőktől az ipart, itt és most, ha itt és most elfogadható jövedelemre tehetne szert általa. De ha Bécsbe kell vinni a portékát, s úgy se jön össze több pénz, mintha mosogatni járna ki valaki, akkor elgondolkodtató, hogy megéri-e.
Kozák Éva gerjeni keramikus 1979-ben lett a Népművészet Ifjú Mestere. Akkoriban, Tolna megyében körülbelül tízen rendelkeztek e címmel, ma talán ketten-hárman lehetnek friss címbirtokosok. Elszántság, elkötelezettség és sok esetben családi indíttatás kell ahhoz, hogy valaki felvállalja, s továbbvigye a népi tárgyalkotás ügyét. Kozák Éva sajnálja, hogy három lánya egyike sem folytat klasszikus kézműves mesterséget.
A tolnai kékfestő dinasztiánál más a helyzet. A harmincéves Horváth Balázs lassacskán átveszi a feladatokat szüleitől, a korabeli gépekkel és mintázókkal felszerelt, több mint kétszáz éves műhelyben. Már megszerezte a Népi Iparművész címet, s élete párja, Reha Erika is e cím várományosa. Ők a hetedik generáció képviselői a Kossuth utcai műhelyben, melyhez lakás és egy kis üzlethelyiség is tartozik. A lakást már felújították, a műhely szakszerű rekonstrukciójához támogatást, pályázati lehetőséget várnak.
Abból persze nem tudnak megélni, hogy működtetnek egy kékfestő műhelyt egy kisvárosban. Járnak vásárokba – Bécsbe, Hévízre, a szekszárdi szüreti napokra –, és idegenforgalmi látványosságként is szerepelnek különböző kiadványokban, vagyis, turistacsoportokat fogadnak, bemutatva a mesterségüket. Megnézte már számos érdeklődő a tolnai kékfestős portékák születését, Japántól Kanadáig. A tét nem kicsi; már ami a megmaradást illeti. Kétszáz éve minden városban működött kékfestő műhely, s száz éve is volt még megyénként három-négy-öt.
A legfrissebb adatok azonban lehangolóak. Aktív műhely 4–5, szunnyadó műhely (ahol megvan a felszerelés, de az iparos már nagyon idős, vagy meghalt, és az utódok vacillálnak, hogy mi legyen) csak 2–3 található Magyarországon. Pedig, a tradíciók szem előtt tartása mellett, akár korszerű termékekkel is piacra léphetnek a kékfestők. Horváth Balázs például egy kiállításon kékfestős farmert is bemutatott.
Forrás: tolna.hu (Wessely Gábor)